A karaktergyilkosság nem más, mint a személyiség unszimpatikussá tétele, lejáratása, szisztematikus támadása. A karaktergyilkosság személyeskedés, ellenimázs-kampány, negatív kampány, ami ez idáig nem volt jellemző a polgárőrsére. Ez az eszköz a negatív kampány egyik megvalósulása, az ellenfél személyére, múltjára épül egy-egy kommunikációs panel, kampányelem. Célja, hogy kikezdje az ellenfél hitelességét, amely a választandó legfontosabb tőkéje.

Ma már egyre gyakrabban találkozunk olyan polgárőr tisztségviselőkkel, akik szabadidejükben politikai pártokkal szimpatizálnak, (csak halkan jegyzem meg) esetleg tagok is, önkormányzati testületek tagjai… Átszűrődnek ezekből a közegekből a politikai módszerek. A karaktergyilkosság leszűkíthető arra, hogy nem a személy cselekvésére és szándékaira, üzeneteire, hanem jellemére koncentrál, s ezt igyekszik kiforgatni.  A karaktergyilkosság a jellemre vonatkozó megsemmisítő célzatú általánosítás. Ez a meghatározás nem mond semmit arról, hogy a jellem, a cselekvő és tervező személy megérdemli-e, hogy kipécézzék. A humor sem csinál mást, mint sok esetben valakinek a rossz tulajdonságát láttatja meg, és bünteti a közösség által.

A karaktergyilkosság és a karaktergyilkos kifejezés azonban nem semleges, de nem maga a technika ítélhető el. Nyilvánvaló, hogy akire a karaktergyilkos kifejezést illesztik, az már önmagában hátrányos helyzetbe kerül, hiszen aki gyilkos, az jó ember nem lehet.

Valójában nem a karaktergyilkosságot elkövető az etikátlan, hanem az, aki karaktergyilkos akar lenni. Ahogy az sem mindegy, hogy valaki önérdekből öl meg valakit, vagy baleset történik. Azzal nincs semmi baj, ha valaki feltár egy visszásságot.  A baj a hozzáállással van, ha az illető úgy gondolja, neki kell valamiképp megbuktatni x-t, vagy y-t.

Ha valakinek hatalmi harcokhoz van erős késztetése, annak nem a polgárőr mozgalomban, hanem a politikában a helye, aki pedig szereti feltárni a személyek érdekküzdelmeit és megfigyelni, hogy az miképp hat a polgárőrök életre, az választhatja az újságírást, ez azonban nem egy vállalt rosszindulatú attitűd, hanem nagyon is pártsemleges – elméletileg.

Miképp is járhat sikerrel a karaktergyilkos ellenfél még abban az esetben is, ha a másik makulátlan. Két ilyen variáció van. Részben akkor, ha áldozata mögött nincs semmilyen bázis, ez esetben bárki, akit magára hagytak könnyen „meggyilkolható”, s abban az esetben is a karaktergyilkos kerül jó pozícióba, ha a szervezet elit egészének rendkívül alacsony a presztízse. A karaktergyilkos technikák kockázatnélküliségének oka nem más, mint az alacsony presztízs. Nincs olyan nyilvánosság, amelyik azt mondaná, hogy „ezt azért nem illett volna vele szemben megtenni, ez ízléstelen”. Inkább az „úgy kellett neki” káröröm dukál bárkinek a többség részéről. Nem szeretjük az egyszemélyes kiugró vezetőinket sem. A karaktergyilkosság márpedig sokkal könnyebb, ha kiugró személyekkel szemben következik be, mintha egy csoporttal szemben próbálkoznak, s ez a megszemélyesítés erősödött föl.

Magam részéről az igaztalanul támadókat papagáj-kommandónak hívom, csak eszközei az őket háttérből irányítóknak. A papagáj-kommandó sokszor vakon, feltüzelt érzelmekkel, de manipulálva működik. A hatalomban lévőknek általában nincs következménye a tetteiknek (kivétel az elmúlt nyolc év), pusztán a hatalom megszerzése a nehéz, de aztán jóval több mindent megengedhetnek maguknak. Így elszakad egymástól a polgárőrök társadalma és a vezetői elit.

A karaktergyilkosság sikere voltaképp három összetevőtől függ: egyrészt attól a közegtől, amelyikben végrehajtják, aztán függ attól, hogy aki ellen használják, mennyire érdemli meg, s végezetül attól, hogy ki használja. Karaktergyilkosság során teljesen mindegy, hogy az egy kis hiba volt-e, vagy pedig épp őszinteségi roham, a lényeg, hogy akár egy perifériás tulajdonságból, akár egy központiból az ellenlábas képes-e felépíteni egy olyan személyiséget, amivel a másikat lejárathatja.